A jazz és a dekolonizáció összefonódó történetén keresztül meséli el a film a hidegháború egyik legfeszültebb epizódját. 1960-ban az ENSZ vált politikai földrengés színterévé, amikor a gyarmati rendszerek bomlása, az új államiságok feltűnése és a nagyhatalmi érdekek ütköztek; a film ezt a globális feszült helyzetet zenei és emberi történeteken át mutatja be. A jazz nem csupán háttérhang: egyszerre menedék, tiltakozás és kommunikációs eszköz, amely a diplomáciai csaták és a népi mozgalmak ritmusát adja.
Ritkán látott archív felvételek, személyes visszaemlékezések és a kor zenei anyagának összeolvasztásával teremti meg a dokumentumfilm azt a feszültséget, amely a narratívát hajtja. A rendezés érzékenyen egyensúlyoz a történelmi pontosság és az esztétikai hatás között, rámutatva arra, hogy a kultúra és a politika elválaszthatatlanul fonódik össze — egy tanulságos és ma is releváns történet az identitásról, hatalomról és az ellenállás hangjáról.